Jó hír az áldozat-mentalitásúak áldozatai számára, hogy
bizonyítás nélkül besározni jogállamban (egyelőre) senkit nem lehet.
A bíróságok (legalábbis egyelőre) nem az áldozatok bemondása, vélt vagy valós sérelmei, hanem bizonyítékok alapján hoznak ítéleteket. A progresszió azonban a jog területén is, lassan, de biztosan terjed: elég egy pillantást vetni az éppen az amerikai szenátus előtt fekvő Equality Actra. Ez az – egyelőre – javaslati fázisban lévő törvény a férfiak és nők közötti diszkrimináción túl már a partnerre vonatkozó „szexuális orientáción”, valamint a saját magára vonatkozó „gender-identitáson” alapuló megkülönböztetést is tiltja. Mindezt az élet számos területén, a lakáskiadástól a munkaügyeken és a banki hitelfelvételen át az esküdtszékek működéséig, újabb baloldali állami beavatkozást létrehozva a magánélet- magántulajdon és vallásszabadság területén. A törvény megtiltaná azt is, hogy a nemek szerint elkülönített helyiségek (illemhely, öltöző) használatát korlátozzák azok számára, akik identitásuk alapján nem a születési nemük szerintit választanák. Látszólag a választás szabadsága ezzel kiteljesedik. Valójában a hagyományos gondolkodás szabadsága kerül lassan zárójelbe az uralkodó ideológia árnyékában.
Azért van remény az áldozat-mentalitásúaknak is:
ki lehet törni az áldozat-szerepből.
De csak annak, aki ezt valóban akarja. Az áldozatruhát levetve is sokszínű, örömteli, teljes életet lehet élni, amelyben fel lehet fedezni saját örömöket, mások szégyenérzetén, lelkiismeret-furdalásán túl is. Aki elfogadja helyzetét, és azt, hogy akár javára is lehet az a terhelés, próba, amin átmegy, az többé már nem áldozat. Hanem szabad ember, aki adott esetben maga adja oda azt, amit más igazságtalanul követel tőle, felismerve, hogy a másiknak talán nagyobb szüksége van rá, ő pedig nélküle is tud élni. Nem a szenvedés iránti perverz vágyból, hanem krisztusi módon, önként, a másik embert maga elé helyezve. A bosszú ugyanis tabu! Az egyetlen igazi tabu. A keresztény hit szerint egyedül Istené a bosszúállás. Csak így állhat meg az ördögi kör, a kölcsönös agresszió: ha a szembenállók közül az egyik leszáll a gyűlöletvonatról.
Mi lehet tehát a megoldás? Fel lehet venni az alázat alapállását a tettesekkel, például az áldozat-mentalitásúakkal szemben! Különben dühös, indulatos reakció lesz a válaszunk provokációjukra, és ez őket igazolja majd. Az áldozat-mentalitás áldozatai szerepében tetszelegni ugyanúgy áldozat-mentalitás! De azért ki kell mondani bátran: ők valójában tettesek, akiknek semmi közük a valódi áldozatokhoz.
Ők a valódi áldozatok vámszedői, a békéltető missziók potyautasai.
Akik találtak egy legitimnek elfogadott, sőt egyre inkább támogatott módot saját indulataik szabadjára engedésére. Akik miatt a társadalom egyre szkeptikusabb azokkal szemben, akik farkast kiáltanak.
Most, ha a naptárra nézünk, már túl vagyunk a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapján (március 21.), a homofóbia elleni világnapon (május 17.) de még hátra van a nők elleni erőszak elleni küzdelem világnapja (november 25.). Vajon mikor lesz az áldozat-mentalitás, áldozatbiznisz elleni küzdelem világnapja? Jó lenne, ha a naptárban minden nap a józan ész, a normalitás napja lenne. Ezen az összes napon bátran éljünk a hagyományos, természetes értékrendünk szerint, gyűlölet- és bosszúmentesen.
Keresztény szemmel éppen ez a gyűlölet- és bosszúmentesség a legfontosabb. Hiszem, hogy van indulatmentes megoldás áldozatok és tettesek számára egyaránt. Ez az egyetlen, szűk ösvény a krisztusi út, az alázat, szeretet és a józanság útja. Jézus nem társadalmi harcot vívott, bár azt várta tőle egy áldozatszerepben élő és tetszelgő nép, hogy politika értelemben felszabadítsa. Amikor azonban kijelentette, hogy nem ez a megoldás, mivel a szabadságot egyéni és nem társadalmi, lelki és nem ideológiai szinten kell keresni, létrejött ellene egy sátáni koalíció: a globalista baloldal (a rómaiakkal lepaktáló Heródes-párt) és a nemzetiek (a keményvonalas zsidó farizeusok) egyaránt el akarta tenni láb alól. Jézus követői - és ellenségei - ma is, mind a jobb, mind a baloldalon megtalálhatók. Még a keresztény tábor is megosztott. Az emberek azonban inkább szeretnek társadalmi szintű igazságokkal foglalkozni, ellenséges csapatokat hibáztatni, mint saját nyomorúságukkal szembenézni. A társadalmi mozgalmakkal, ideológiákkal mindig könnyebb azonosulni, lelkesedni, mint magunkban belül rendet tenni.
Jézus példája üzenet minden, magát áldozatnak érző ember számára:
Ő tényleg áldozat volt, mégsem vádolta, zsarolta, hibáztatta tetteseit. A magyar nyelvben az áldozat szó egyaránt jelenti a sérelmet szenvedő személyt (victima) és az Istennek elkülönített felajánlást (sacrificium). Míg az első negatív töltetű, az utóbbi magasztos, szent dolog. Rajtunk múlik, hogy melyik szerint éljük meg a velünk történteket. Másokat hibáztató, zsaroló victimából kereszthordozó sacrificiummá válhatunk a megtérés által. Mit mondott Jézus az áldozatoknak? „Tartsd oda a másik arcodat is!” „Dobd vissza kenyérrel!” Kemény beszéd, de ez az egyetlen Út. Ez nem „bántani hagyás”, nem lúzerség, nem mazochizmus, és nem balekság. Hanem győzelem önmagunk kitörésre kész, gyilkos indulatai felett, amelyek csak a látszólag igazságos ürügyet, a bosszút várják, hogy tomboljanak.
Emberi igazságszolgáltatás helyett isteni igazságkeresésre van szükségünk.
Jézust a keresztény tanítás szerint nem mások áldozata volt, hanem önmagát áldozta fel, önként, Isten tervét felismerve, másokért. Őt kövessük: ne gyűlöljük se a tetteseket, se az áldozat-mentalitásúakat - de ne is dőljünk be nekik. A bűntettesek valódi áldozatain pedig ne késlekedjünk segíteni, minden erőnkkel. A világ nem fekete és fehér, hanem sokszínű, nem tettesekből és áldozatokból áll, hiszen születésétől fogva mindenki áldozat és tettes is, helyzettől függően. Rajtunk múlik, elfogadjuk-e Jézus hívását arra, hogy bűnösből Neki szentelt áldozatok legyünk. Hogy meghozzuk a magunk áldozatait másokért, és ha akaratunkon kívül mások áldozatai lettünk, akkor ebben először saját felelősségünket és a szenvedés értelmét, isteni logikáját keressük. Nem kényszerből, hanem önként. Szabadon.
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa.